Ítélkező világban élünk, igen. És talán a legnagyobb ítélkezők mi magunk vagyunk.
Az elmúlt időszakban többször találkoztam olyan kisgyerekkel, akinek speciális fejlesztést javasoltunk. A szülők első reakciója az elutasítás volt. Nem akarnak “címkét” a gyerekre. Ezt egyrészt megértem, azonban ezeknek az előítéleteknek elsősorban nem saját rossz élmény az alapja, hanem a felnőttek fejében élő saját ítélkezésük. Hála Istennek, minden esetben a józan ész döntött, mert mindenki a legjobbat szeretné a gyermekének. Ezt nagyon jó érzés látni!
Azonban mégis ott vannak ezek a belső érzések. És itt most olyan esetekről beszélek, amikor kiskorukban a gyerekek olyan megsegítését kapnak, amivel jó esetben hagyományos iskolában kezdhetik meg a tanulmányaikat. Akkor ovis korban milyen címkéről beszélünk? Viszont ezzel (tudattalanul) egy nagy nyomást helyezünk a gyerekekre, ha nem sikerül elfogadni a helyzetet. Ez egy nagy kihívás, elképesztő nehéz lehet. Kitartást kívánok mindenkinek! Azonban a saját személyiségfejlődésem tapasztalatával mondom, hogy nem lehetetlen olyan dolgokat elfogadni, amik korábban távol álltak tőlünk. Munka? Igen. Viszont az már egy nagyon jó kezdet, amikor a szülők az ész érvek mellett döntenek.
A tanácsom, hogy informálódjanak, tapasztaljanak, hallgassanak meg “sikertörteneteket”. Így az elfogadással közvetett módon, érzelmileg is tudják támogatni gyermekük fejlődését. És azt gondolom, hogy ez a legfontosabb!
